Bőgő

A bőgőről részletesen a Wikipediában, a szabad enciklopédiában olvashat.

Brácsa

A hangszer a hegedűnél valamivel nagyobb méretű, de vele teljesen azonos tartású, emiatt nehézkesebb és fárasztóbb játék jellemzi (nagyobb távolságok a balkéz ujjai közt, a hangszer és a vonó is nehezebb, stb.)

A hangja a mélyebb tartományban a legerőteljesebb, középen lágy és könnyen alkalmazkodó hangszíne van, míg magasabb hangjait fojtott színezet jellemzi. Emiatt a barokk és a klasszicista korban jobbára csak kísérő szólamokat játszott, a romantikusok, ill. a 20. és 21. század szerzői azonban már szólóhangszerként is alkalmazták.

A brácsáról részletesen a Wikipediában, a szabad enciklopédiában olvashat.

Cimbalom

A cimbalom a húros hangszereken belül a citerafélék közé sorolandó. A citerafélék népes csoportja az egész eurázsiai kontinensen elterjedt. Kínában yanq-chin, illetve yang-qin, Perzsiában santur, az araboknál kanun néven ismeretes. Európában pszaltérium, azaz psalterium volt a latin neve. (A felsorolt hangszereket pengetve és/vagy verőkkel szólaltatták meg). Németül hackbrettnek, angolul hammered dulcimernek nevezik. Megemlítendő a zsidó hangolású cimbalom is. A magyar népzenében is nagyon híres.

A cimbalomról részletesen a Wikipediában, a szabad enciklopédiában olvashat.

Harmonika

A harmonika, egy kisebb hordozható "fúvós hangszer", mivel a levegő préselésével szólaltatható meg. Valószínű, hogy egy azonos elven működő változatát használták már az ókori Egyiptomban. Európa első ilyen hangszere Berlinben készült, 1822-ben. Kromatikus és diatonikus hangolással, illetve zongorabillyentyűkkel vagy gombszerű billentyűkkel is készítik. Görögország szárazföldi népzenéjében elterjedt.

Duda

A duda elsősorban a pásztorok hangszere. Ezért Magyarországon legelterjedtebb a Dunántúlon, Felső Magyarországon és Erdélyben volt.

A dudás a fúvókán át adagolja a levegőt a kecsketömlőbe, ami innen áramlik a sípokba. A dallamsípnak 6 esetleg 7 lyuka van, hangterjedelme 1 oktáv. Az alatta lévő hosszabb síp 1 lyukú. A leghosszabb síp a basszus síp, más néven "bordó" v. "gordó". Ez egyetlen mély hangot ad és állandóan szól. A népi elnevezés szerint a dallamsíp neve prímcső és a rajta lévő lyukak neve fentről lefelé bolhaluk, fölkiáltóluk, második luk, váltóluk, kontraegyenlítő v. hangjátszó. A belső lyuk neve sikajtóluk. A hosszabb cső a kontracső, a kontralukkal.

A dudát általában faragott kecskefej, illetve kosfej díszíti, de az Alföldön menyecske-, és férfifejű duda is található.

Furulya

A legismertebb népi hangszerünk. Kétféle rendszerű van használatban. A
hosszi Furugla kb. 90 cm hosszú, 5 lyuka a hangszer vége felé található.

A kisebb furulya kb. 30-40 cm-es 6 lyukkal. Ezekből több fajtát ismerünk. A kisebbeket pikulának is nevezik. A furulya bodzafából, jávorfából készült. A felső vége zárt, oldalnyíláson befújt levegővel szólaltatják meg. Hangterjedelme 1 oktáv, ami átfúvással másfél oktávra bővíthető.

Hegedű

A hegedűről részletesen a Wikipediában, a szabad enciklopédiában olvashat.

Szaxofon

Eredete a többi fafúvós társáétól eltérően nem ókori gyökerekre vezethető vissza, kialakulásáig "csupán" kb. 150 évet kell visszautaznunk a múltban. Így a szaxofon az egyik legújabb a hangszerek birodalmában.

Feltalálója a belga származású Adolph Sax, hivatásos hangszerkészítő mester és tehetséges zenész volt. Az első szaxofont (egy basszushangszert) először 1841-ben mutatták be a híres zeneszerzőnek, Hector Berlioznak. Végül 1845-ben lett a zenekarok teljes jogú tagja. Ebben az évben volt a híres "zenekarok csatája". A francia katonazenekar ekkoriban még mindig a "hagyományos" hangszerfelállással játszott. Sax úgy látta, ez jó alkalom arra, hogy bemutassa a világnak: a szaxofon mennyire meg tudja javítani minden zenekar hangzását. Javasolta, hogy versenyezzen a hagyományos hangszerelésű katonazenekar egy szaxofonnal kiegészített zenekarral. Sax 28 tagú zenekara a francia 35 tagú zenekarhoz képest is elbűvölte a közönséget. Azon a napon a szaxofon hivatalosan is a francia katonazenekar tagja lett, és hamarosan más zenekarok is felvették soraikba. 1846. március 20-án szabadalmaztatták, azóta gyönyörű, változatos és buja hangja miatt minden zenekar alkalmazza.

A szaxofon egyesíti magában a fuvola oktávoló rendszerét a klarinét fújástechnikájával. A fogáshelyek - éppúgy, mint a fuvolán - mindkét oktávban ugyanott vannak, ami mérhetetlenül könnyebbé teszi a klarinétnál, a náddal való megszólaltatás viszont a klarinét könnyebbsége a fuvolával szemben. Másik oka a kedveltségének a gyönyörű hangszíne, amely bizonyos mértékig a klarinétra emlékeztet, ám ennél egy kicsit ércesebb, és rendkívül gördülékeny lágysággal is megszólaltatható.

A szaxofon úgynevezett nyelvsípos, keverék fafúvós hangszer: az oboa kúpalakú furatához a klarinét szimplanádas fúvókáját társítja. Annak ellenére, hogy rézből készül, fogástechnikája folytán a fafúvósok családjához szokták sorolni.

Négy fő tagja a szoprán- (B-hangolású), alt- (Esz), tenor- (B) és baritonszaxofon (Esz).